Ma nagyon különös nap volt.
Amikor sétáltam akkor olyan de olyan illatok voltak, hogy csak na.
Harapni lehetett őket, ahogy megpácolódtak a júliusi nyár tenger sózta levegőjében.
A parton meg, az a kép ugrott be, hogy kis szappanbuborékok vagyunk, amelyek előbb utóbb szét pattannak, és soha többé nem lesznek már. Viszont azok a minőségek amik megelevenednek ezekben a buborékokban azok megmaradnak, ha ez valakit vigasztal. Meg érdemes ezt fejben tartani, miközben egy másik buborék ellibeg mellettünk az utcán...
A halálfélelem is egy szoba az érzéskamrában. Be lehet menni, lehet benn ücsörögni. De nem vezet sehova.
Kint nézelődtem az utcánkban cigizgetve, akkor jutott eszembe.